KOLTAI TAMÁS:


Standing ovation


Élet és Irodalom - 2007. augusztus 10.


Nálunk, ahol a kedélyes amatörizmusnak van a legnagyobb sikere, ahol a rendező arról panaszkodik, hogy nem volt elég idő próbálni, és ezt nem átallja a közönségnek is bejelenteni (ahelyett, hogy röstellné, vagy visszaadná a megbízatását, hiszen előre tudta, hogy így lesz), ahol azt érté­kelik a legmagasabbra, hogy a főszereplő táncoskomikus inaszakadtan nem táncol, mégis főszerepei (ahelyett, hogy az szerepelne helyette, aki azonos színvonalon készenlétben áll), ahol kiérdemesült színpadi nagy­mamáknak negyven éve ismételt olcsó poénokért tombol a nézőtéri tapsoncok által vezényelt, de már nélkülük is tombolásra idomított pub­likum, ahol a szakma és a közönség egyaránt a privát poénokkal, az ara­nyos pongyolasággal, a véletlen bakikból szórakoztató rutint gyártó vic­celődéssel azonosul - nos, ott kockázatos dolog olyan szenzációs vérpro­fi musical előadást csinálni, mint amilyen a Vámpírok bálja.


Nem mintha nem létezne Magyarországon profi musical. Létezik. Ez mégis más. Az előadást produkciós magánügynökség hozta létre egy bé­relt színházban, ami önmagában hasznos, mert konkurencia a hasonló tí­pusú zenés műfajokra szakosodott együtteseknek, ezáltal kikezdi az ál­landó társulat abszolutizált mítoszát, és a struktúra megváltoztatására irá­nyuló üres beszéd helyett a gyakorlatban változtat a struktúrán. A pro­dukció létrehozására castingot tartottak, a szereplőket hatszáz jelentkező­ből választották ki, ami határozottan az előnyére válik, ugyanis a "sztáro­kat alkalmaz" helyett a műfajra nézve evidensebb "sztárokat csinál" for­mulát részesíti előnyben. Rémülten gondoltam arra, hogy ebben vagy abban a társulatban kiket kellett volna kötelezően megkínálni ezzel vagy azzal a szereppel, s hogy ennek híján - hála a külföldiek lévén maximáli­san elkötelezetlen válogatóknak - mennyivel jobban jártunk. A befogadásra választott - pardon: megfizetett - épület, a Pesti Magyar Színház műkö­dése is meglepetés, a bejárattól kezdve a szcenikáig (erről később), mert oly mértékben mosta le magáról a lemoshatatlannak vélt szocreál érzést és a hozzá tapadó esztétikai provincializmust, hogy az üzletként létrejött "nyári történet" végiggondolása komoly következményekkel járhatna a status quo szempontjából. Ami újabb kockázati tényező lehetne a már em­lítettek mellett, ezúttal nem a "betolakodó", hanem a "befogadó" részé­ről - ha a színházpolitikát nálunk nem pártházpolitika és a "közeliek" lobbija helyettesítené.


Mármost ami a darabot illeti, a Román Polanski film-copyrightjából musicallé konvertált színpadi szüzsét Michael Kunze írta, a zenét Jim Steinman szerezte, és az előadást nálunk is az eredeti, bécsi Polanski-rendezést más-más városokba adaptáló famulus, Cornelius Baltus jegyzi. Ez tehát egy kipróbált, átvett minta, amely rácáfolva a híres magyar slendri­ánságra, a betanításnak köszönhetően patentosan működik. Maga az opus is nélkülözi azt a laza lötyögést, amely a műfaj nemzetközi tucattermékeit - a kivételek félkézen megszámolhatok - olyan elviselhe­tetlenül unalmassá teszi. Zenedramaturgiailag feszes konstrukcióról van szó, a szerkesztői profizmus nagy svunggal viszi előre a viszonylag igény­telen - ennyiben műfajkonform - szüzsét az erdélyi (no jó, transzszilvániai) kocsmából a vámpírgróf kastélyáig mint célállomásig és a szereplők tete­mes százalékának vérszipollyá változásáig. A sztori tartózkodó iróniával kezeli a horrort (a nyakaharapott kocsmárosra nem hat a kereszt, "én zsi­dó vámpír vagyok", közli diadalmasan), a zene pedig igen hatásos, ami ebben a kategóriában öt csillagot jelent. Az előadást kétszeri megtekin­tésre sem untam, és még nem merítettem ki kapacitásom összes tartalé­kát, ami engem lepett meg a legjobban. Zavar is kicsit, keresem az okát.


A fő ok a profizmus. Ez bosszantó, kikérem magamnak, nem szoktam hozzá. Miért kell mindennek klappolnia? Jó lenne egy kis káeurópai teszetosza maszat, esendő gesztus, szeretni való tétovaság. És hol a lézer­fényes mucsai rendezés, amely "apait-anyait belead", mindent megmoz­gat, kivéve a színészeket meg a táncosokat? A produkció azt az illúziót kelti, hogy a darab egyszerűen "előadja magát", mintha csak úgy, önálló­an, rendező nélkül tenné, puhán, simán, könnyedén és elegánsan. Azért itt is minden mozog, csakhogy mint Démokritosznál az atomok, funkci­onálisan, célirányosan, eleve elrendelés szerint, ami Dennis Callahan ko­reográfus, Chris Ellis világítástervező és Kentaur díszlet-jelmeztervező nevéhez köthető. (Az utóbbi honi származása bizonyítja, hogy az abszo­lút profizmus és az abszolút tehetség abszolút nem nemzetidegen.) Ók hárman extra minőség, és piedesztálra emelnek egy negyediket: a Ma­gyar Színházban megvalósuló szcenikát. Kentaur úgy varázsol egymás­ból egymásba kocsmakülsőt és -belsőt, kastélykülsőt és -belsőt, cintermet, báltermet, hálótermet, alagsort, templomot, gót perspektívát, függönyt, lépcsőt, oszlopcsarnokot, hogy még! És akkor nem említettem a függő­legesből vízszintesbe (és vissza) hangtalanul átforduló teljes sírkertet, amelyből vámpírhullák támadnak föl csodásan látványos toalettben és maszkban, majd sanzsan (színváltó) fénykáprázat zuhatagában paradox táncot - úgy értem: virtuózán nehézkes-könnyedet - lejtenek. Ha valami­ért, az ilyen jelenetekért találták föl a musicalt, ezt az illuzionista-hatás-vadász színházi műfajt.


A vámpírgróf Egyházi Géza robusztus figura impozáns hanggal, sze­relmi harapásra kész elkárhozott lélekkel, amit romantizál és ironizál -ha az alkatához illő belső intenzitás még hiányzik is. Andrádi Zsanett Fizikálisan és vokálisán tökéletes kislányalkat Sarah szerepében (el va­gyunk szokva attól, hogy színházban alkatra osztanak szerepet); jó len­ne, ha a kalandvágy féktelenségének ábrázolására volna benne színészi tartalék. A szerelmes Alfrédok közül Sánta László álmodozó, Szemcnyei János inkább realista, de mindketten kitűnőek. Jegercsik Csaba egészen bravúrosan mozog-énckcl-hadar mint bohókás Abronsius professzor, de Sándor Dávid is jó. Pavletits Béla és Kecskés Tímea a vámpírrá le­vés hatásos szakemberei, Dobos Judit tragikomikus emberi helyzetek­ben egyszerű és erős. Pirgel Dávid szélsőségesebb, Posta Victor vissza­fogottabb meleg vámpír fiú. Remek Farkas Gábor Attila érző lelkű pantomimikus gnómja, kitűnő maszkkal. Az énekkar - egyes tagjai cse­refőszereplők is -, a tánckar, valamint mindkét csapat szólistái kemé­nyen, odaadással dolgoznak, és hibátlanul teljesítenek. Nincs alibi -munka van és teljesítmény. A playback-rásegítés is finom - a karmester Köteles Géza az akusztika ura -; a látható és hallható kavalkád a káprázatra nyitott nézői élvezet forrása.


Rengeteg a tanulság a színházi életre nézve, ha a felét kimondanám, az is elég lenne, hogy a fejemet vegyék. Az előadást 2004-ben kezdték elő­készíteni. Megérdemelné, hogy bombasiker legyen. Szokatlan hely, ritka (bár már itthon sem egyedülálló) minőség, talán idő kell, amíg kellő híre megy. Amikor másodszor láttam, talpra ugorva ünnepelt a közönség. Spontán álló ováció, premier után egy hónappal. Nem olcsók a jegyek -nincs rajtuk állami dotáció. Érdemes pénzt félretenni. Az átverős étter­mek után közölni lehetne az átverős színházak listáját, és két-három meg­spórolt színházjegy árából megnézhető a Vámpírok bálja.


Vámpírok bálja


PS PRODUKCIÓ, (a Magyar Színház épületében)